Mikor kezdődik…?

Soha nem tudjuk mikor kezdődik. Akkor, mikor először érezzük furcsán magunkat vele társaságban? Vagy mikor először válunk gúny tárgyává? Mikor először hangzik el olyan sértés, melynek egy párkapcsolatban nem szabadna elhangoznia? Mikor először nevez nevetve pszichés esetnek? Mikor először kérdőjelezi meg, hogy tudsz-e a gyermekedről gondoskodni? Mikor először mond el kurvának vagy mikor először követel bizonyítékot, hogy ott voltál ahol mondod, hogy voltál? Vagy mikor először mutatja meg rezzenéstelen arccal a lány képét, akivel csal?

Mikor kezdődik a bántalmazás és zaklatás?

Mikor elcsattan az első pofon? Vagy az még bőven nem az, csak ha a már napokig gyógyuló kék foltok is látszanak? Ha napi 10 sms jön, melyben szidalmaznak vagy ha 100? Ha csak “meglátogat” mikor nem várod, vagy ha már a ház előtt áll az autója egy egész éjszakén át?

Nem tudom.

Sosem jöttem rá. Több formáját megélve és sok nővel beszélgetvén számtalan formáját megismerve a bántalmazásnak mindeddig nem jöttem rá. De talán fontosabb kérdés, hogy mikor van vége.

Ezt a kérdést akkor tettem fel, mikor magam is megkezdtem végeláthatatlan harcom ezzel a félelmetes játszmával. Mert kiszállni nem olyan könnyű ám belőle, mint belecsöppenni. Belecsöppenni, elárulom, úgy kell, mint minden őrülten jó és őrülten rossz dologba:

“Én csak boldog akartam lenni.”

Ennyire egyszerű. Én már évek óta foglalkoztam nőkkel, lélekkel, tudatos életvitellel, önbizalom növeléssel és hasonlókkal edzőként, mikor megtalált az a bizonyos, akkor ártatlannak tűnő boldog-akarok-lenni érzés és a megfelelő alany hozzá.

Azóta számtalanszor hibáztattam magam, éreztem szégyent, lelkiismeretfurdalást, miért-is-mentem-bele… de ma már nem hibáztatom magam, tudom, hogy csak boldog akartam lenni, mint mindenki más.

Aztán egyszer csak, pont egy nagyon szerelmes percben elhangzott az első “Csönd legyen.” Nos, talán akkor kezdődött.

Aztán jön a folytatás: ő nem akar bántani, ő legbelül egy félő kisgyerek. Így történhet meg, hogy még ő bújik, és te érzed magad erősnek. És nem kérdés erős is vagy. Mert még most is adni akarsz, adni, adni…

Csakhogy fel kell ismerni a pillanatot, mikor már nem kell adni. Sőt, tilos. Mert a játék része. Ez az adás-kapás sosem ér véget, van egy ritmikája, egy mintázata, egyszerűen NINCS VÉGE.

Vagyis van: abban a percben mikor nem azt kérdezzük, mit adhatnék még, hanem hogy mikor azt mondjuk, hogy engem ne bántsanak többé, mert jogom van nem félni. Jogom van a jövőmhöz. 

Nem tudok konklúziót levonni, még nem. De azt tudom, hogy nem mondok le az elképzeléseimről semmiképpen: az edzésről (=ugribugri), az írásról (=bohóckodás) és az álmaimról (=kamasz-hozzáállás), mert BOLDOG AKAROK LENNI. <3

🙂 köszönöm, hogy olvastok!

Blanka

Tetszett a cikk? Ajánld a barátaidnak is! :)

Szép napot Neked: Blanka

Még több hasznos infó a fitnesz és a coaching világából, csoportos és egyénre szabott megoldások: www.hamoriblanka.hu